MINDEN NEMZET KIRÁLYA

"Hogy megtudják, hogy te, akinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész Földön." 

(Zsoltárok 83:1 8)

Az emberiség történelmét megörökítő krónikák úgy tüntetik fel, hogy a nemzetek fejlődése, birodalmak emelkedése és bukása az emberi akarat és vitézség függvénye, és hogy az események alakulását nagymértékben az emberek hatalma, becsvágya és szeszélye határozza meg. Isten Igéje azonban félrehúzza a függönyt, és az emberi érdekek, hatalom és indulatok minden akciója és ellenakciója mögött, fölött és által meglátjuk a végtelen irgalmú Isten munkáját, aki csendben, türelmesen viszi véghez akaratát. Minden, a cselekvés színterére lépő nemzetnek megengedték, hogy elfoglalja helyét a Földön, hogy nyilvánvalóvá legyen, betölti-e a vigyázó és szent Isten szándékát. A nemzetek elvetették Isten elveit, és ezzel saját vesztükbe rohantak, de még így is mindig megmutatkozott, hogy végső soron Isten szándéka valósult meg minden tettükön keresztül.  Erre a leckére Ezékiel prófétát csodálatos szimbolikus ábrázolás tanította meg. Bizonyos számú kereket, amely egymást keresztezte, négy élőlény mozgatott. A kerekek elrendezése olyan bonyolult volt, hogy első látásra zavarosnak tűntek, pedig tökéletes összhangban mozogtak. Mennyei lények, akiket a kerubok szárnyai alatti kéz tartott és irányított, hajtották ezeket a kerekeket; felettük, a zafír trónon volt az örökkévaló Isten; és a trónt szivárvány, az Isteni irgalom szimbóluma vette körül. Isten irányítja az emberi események bonyolult játékát is, miként a kerubok szárnyai alatti kéz a kerékszerű alkotmányt.  Most is Ő az, aki a kerubok felett ül, s a nemzetek küzdelme és kavargása közepette irányítja a Föld ügyeit. Hozzánk is szól azoknak a nemzeteknek a történelme, amelyek egymást követve elfoglalták kiszabott helyüket a számukra meghatározott időben. Isten ma is kijelöli a terveiben minden nemzet és minden egyén helyét. Mindenki saját maga dönt a sorsáról, és Isten mindent úgy kormányoz, hogy tervei teljesüljenek.

A DICSŐSÉG KIRÁLYA

"Ti, kapuk, emeljétek fel fejeteket, és emelkedjetek fel, ti, örökkévaló ajtók; hadd menjen be a dicsőség királya. Kicsoda ez a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr." (Zsoltárok 24:7-8

Krisztus emberi formát öltött Istenként jött el Földünkre. A szentek királyaként vitetett fel a Mennybe. Ez méltó volt nemes jelleméhez. Győztesként és fenséges harcosként távozott, s közben foglyokat vitt magával. A mennyei sereg kísérete vette körül, dicséret és örömkiáltások közepette.  Azon túl, hogy a tanítványok látták Uruk felemelkedését, az angyaloktól bizonyságot kaptak arról, miszerint Jézus azért ment el, hogy elfoglalja Atyja trónját a Mennyben. Halandó szemek nem láthatták a mennyei kíséret fényességét és Isten dicsőséges kapuinak megnyílását Jézus fogadásakor.  A tanítványok nem tudták volna elviselni a látványt, ha Krisztus Mennybe menetelének útja minden dicsőséges részletében eléjük tárulhatott volna. Érzékeiket nem volt szabad annyira elbűvölni a Menny dicsőségével, hogy szem elől tévesszék Krisztus Földünkön tanúsított jellemét, amelyet nekik is követniük kellett.  Világosan maguk előtt kellett tartaniuk Jézus életének szépségét és fenségét, jellemvonásainak tökéletes összhangját, Isteni és emberi természetének titokzatos egységét.  A földről való felemeltetésének látványa összhangban állt életének szelídségével és csöndességével. Nagy öröm volt a tanítványok számára annak tudata, hogy ily csodálatos barátjuk van a Mennyben, aki közbenjár értük. Krisztus felemeltetésének látványa után minden, a Mennyről alkotott nézetük és gondolatuk megváltozott. Immár jövőbeni otthonukként tekintettek a Mennyre, ahol Jézus helyet készít a számukra. Imájukat új lelkület hatotta át, hiszen az imádságon keresztül Megváltójukkal léphettek kapcsolatba.  Hirdetniük kellett az evangéliumot, beszélniük kellett az emberként köztük járt Krisztusról, a fájdalmak férfiáról, a gonosz kezek által megragadott, megalázott és felfeszített Krisztusról, majd a feltámadottról, aki a Mennybe emelkedett, hogy az Atya jelenlétében az ember közbenjárója legyen. Krisztusról, aki újra el fog jönni hatalommal és dicsőséggel az ég felhőiben.

JERUZSÁLEM KIRÁLYA

"Szépen emelkedik az egész Föld öröme, a Sion hegye, a szélső észak felé, a nagy királynak városa." (Zsoltárok 48:2)

Jézus az Olajfák hegyének ormáról letekintett Jeruzsálemre. Csoda szép, békés kép tárult a szeme elé. A lenyugvó nap sugarai meg világították a város hófehér márványfalait, és megcsillant a fény a kapu, a torony és az oromzat aranyán. Ott állt a zsidó nemzet büszkesége, amelynek "szépsége tökéletes". Vajon Izráel melyik gyermeke tudott e képre az öröm és csodálat borzongása nélkül tekinteni?  Jézust azonban egészen más gondolatok foglalkoztatták. "Amikor közeledett, látván a várost, sírt azon" (Lukács evangéliuma 19:41). A diadalmas bevonulást kísérő határtalan ujjongás közepette, amikor lengtek a pálmaágak, amikor a boldog hozsánna felkeltette álmából a dombok visszhangját, és ezrek hangja kiáltotta ki Jézust királynak, a világ Megváltóját hirtelen elfogta valami titkos fájdalom.  Ő, az Isten Fia, Izráel ígérete, akinek a hatalma legyőzte a halált, és előhívta a sír foglyait, könnyezett; nem közönséges fájdalomtól, hanem mardosó, elfojthatatlan lelki gyötrelemtől. Nem önmagát siratta. Jeruzsálem pusztulásra szánt ezreiért sírt, azokért, akik vakságuk és megátalkodottságuk miatt nem részesülhetnek áldásában és megmentő kegyelmében, amely jövetelének célja.  Bár jóért rosszal és szeretetéért gyűlölettel fizettek neki (Zsolt 109:5), rendületlenül végezte irgalmas munkáját. Soha nem küldte el azt, aki áldásért fordult hozzá. Izráel mégis elfordult legjobb barátjától és egyetlen segítőjétől. A Megváltó szeretetét és kérlelését semmibe vették, tanácsait elutasították, intéseit kinevették.  Amikor Krisztus a Golgota keresztjén függött, Izráel Napja, az Istentől megáldott, kedvelt nép Napja leáldozott.  De amikor Krisztus letekintett Jeruzsálemre, az egész város, az egész nemzet pusztulását látta maga előtt. a városét, a nemzetét, amely egykor Isten választottja, féltve őrzött kincse volt. Az a türelem, amelyet Isten Jeruzsálem iránt tanúsított, még konokabbá, még megátalkodottabbá tette a zsidókat. Fiaik eldobták maguktól Krisztus kegyelmét.

KIRÁLYI BEVONULÁS

"Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Imé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstény szamárnak vemhén" (Zakariás 9:9)

Ötszáz évvel Krisztus születése előtt Zakariás próféta megjövendölte Izráel királyának eljövetelét. Krisztus a zsidó királyi bevonulási szokás szerint járt el. Ahogy felültették a csikóra, hangos diadalkiáltás remegtette meg a levegőt. A sokaság éltette a Messiást, királyát.  Nem tudtak külső pompát, ragyogást biztosítani, de átadták neki boldog szívük imádatát.  Nem nyújthattak át drága ajándékokat, de felsőruháikat terítették elé szőnyegül, s az utat lombos olaj- és pálmaágakkal hintették be. Nem vihettek királyi zászlókat a diadalmenet élén, hanem óriási pálmaágakat vágtak, a győzelem természet adta jelképeit, és üdvrivalgás, hozsánna közepette fennen lobogtatták azokat. Földi életében Jézus még sohasem engedett meg ilyen felvonulást.  Világosan előre látta a következményeket, a kereszthalált. Célja az volt, hogy nyilvánosan előlépjen, mint Üdvözítő. Fel akarta hívni a figyelmet az áldozatra, amely megkoronázza küldetését a halott világért. A világ korábban sosem látott ilyen diadalmenetet. Nem hasonlított a Föld híres hódítóiéhoz. Nem követte szomorú foglyok oszlopa, királyi értékű hadizsákmány sem érzékeltette a jelenetet. A Megváltó körül a bűnös emberekért végzett szeretetmunkájának dicső bemutatói álltak. A Sátán hatalmából megmentett foglyok voltak ők, Istent dicsérték szabadulásukért.  A vak mutatta az utat, akinek Jézus visszaadta a látását. A néma hozsannázott a leghangosabban, akinek megoldotta a nyelvét. A nyomorékok, akiket meggyógyított, örömmel ugrándoztak.  Lázár, akinek oszlásnak indult testét látták a sírban, most dicső férfikorának erejében örvendett; s ő vezette az állatot, amelyen a Megváltó ült. Ezt a diadalmenetet maga Isten rendelte el. Megjövendölte a próféta, hogy embernek nem áll hatalmában megmásítani Isten szándékát.  A papok és vezetők csak annyira tudták elzárni az igazságosság Napjának sugarait a világtól, mint amennyire a valóságos nap ragyogását meg tudták volna vonni Földünktől.  Krisztus népe minden ellenállás dacára vallomást tett Krisztus országáról.